A minap a játszótéren ültem egy padon, és csendben figyeltem, ahogy a gyerekek önfeledten játszanak. Éppen egy meséhez kerestem inspirációt, amikor egy váratlan jelenet megragadta a figyelmem. Két kisgyerek – úgy 3 és 4 év közöttiek – ugyanazt a piros dömpert szerette volna elvinni a homokozó másik végébe.
Az egyik már tolta, a másik odarohant, megrántotta, és jött a jól ismert:
– Ez az enyém!
– Nem, én voltam előbb!
Bonyodalom: a dömpernél több forrong
A gyerekek hangosabbak lettek, egyre inkább belemelegedtek a konfliktusba. Egyikük meglökte a másikat, az elesett, sírás lett belőle. És itt léptek színre az anyukák.
Az egyik odaugrott:
– Miért lökdösöd a fiamat? Nem látod, hogy kicsi még?
A másik sem maradt csendben:
– Talán ne vegye el a játékot, ha nem akar sírást!
A feszültség pillanatok alatt átterjedt a szülőkre is. A két édesanya – láthatóan jószándékú, figyelmes nők – egymás hibáztatásába kezdett. Ki kezdte, ki volt ott előbb, ki mit látott.
A gyerekek közben megdermedve nézték a jelenetet. A dömper már rég a homokban hevert, és egyikük sem akarta tovább.
A „megoldás”, ami nem tanít semmit
Az anyukák végül közös „megoldásra” jutottak:
– Akkor egyikőtök sem játszik vele!
A dömpert kivették a homokozóból.
A gyerekek némán félrehúzódtak. Játszani már nem volt kedvük.
Kívülről nézve úgy tűnhetett: a helyzet le lett zárva, nem fajult tovább. De valójában senki nem tanult belőle semmit. A gyerekek nem gyakorolhatták, hogyan lehet megosztani valamit, hogyan lehet megegyezni. Ehelyett azt tanulták: ha vita van, a felnőttek dühösek lesznek, és elveszik, amit szerettek volna.
Hogyan lehetett volna jobban kezelni? – 3 gyakorlati tanács
- Ne avatkozzunk be azonnal – figyeljünk először
Amikor két kisgyerek konfliktusba keveredik, a legtöbb esetben képesek (életkorukhoz mérten) önállóan is rendezni azt. Adjunk időt, figyeljük meg, hogyan próbálnak megoldást találni – csak akkor lépjünk közbe, ha bántás, veszély van.
- Legyünk pártatlan, nyugodt segítők
Ha közbe kell lépni, ne az igazságosztó, hanem a segítő szerepét vállaljuk. Mondhatjuk például:
– „Látom, mindketten szeretnétek a dömperrel játszani. Van ötletetek, hogyan tudnátok felváltva tolni?”
Ezzel modellezzük az együttműködést – amit később ők is megtanulnak alkalmazni.
- A megvonás nem tanít – a megbeszélés igen
Amikor a felnőtt elviszi a játékot, az „büntetés mindenkinek”. A gyerekek nem kapnak lehetőséget a fejlődésre. Ehelyett érdemes utólag, nyugodtan megbeszélni velük, hogy mi történt, és hogyan lehetett volna másképp.
Záró gondolat: a játszótér is tanulótér
A játszótér nem csak a mozgás, hanem a szociális tanulás terepe is. A konfliktusok természetesek – sőt, szükségesek. Nem baj, ha a gyerekek vitatkoznak. A kérdés csak az: tanulnak-e belőle valamit?
És ebben mi, felnőttek vagyunk a kulcs.
